Igen mondták. Mosolyogtam. Karmám. Énnekem. Szóval mondták a mesterek, hogy ahogy valaki a spirituális utat választja, főleg ha avatottja lesz valami nem materialista tudománynak, akkor azt az univerzum megérzi és minden könnyebb lesz. Ez mondjuk így is van. Kötelezettségekkel jár. Már ha nem akarod rontani a karmád. És bizony akarva, akaratlanul is megtalálnak a broblémákkal küszködő, eltévedt vagy útkereső emberek. És azok lelkei.
És ez tényleg így történik. E-mailek, telefonok, személyes beszélgetések alkalmával. Valahogy ezek a lelkek s hordott testeik megnyílnak előttem és a tanácsomat kérik jó esetben. Rossz esetben segítségnyújtást. Úgyértem "oldd meg helyettem légyszi". Ezeket vissza szoktam és vissza is kell utasítanom, ugyanis többet ártok vele minthasználok. Az utat megtalálni segítek szívesen, de azon már mindenkinek a saját tempójában kell járnia és az ott adódó problémákat a saját módszereivel és kreativitásával kell megoldania vagy a saját kitartásával operálni.
Az út a közös, nem a láb. Legfőképp nem a teher. Ezt keveen értik meg sajnos, de a többséggel sincs semmi baj, csak ők folyton dühösek lesznek és folyton megharapják annak a kezét aki enni akar adni... illetve aki meg akarja őket tanítani élelmet szerezni. Mindegy, ilyen a világ és tekintve december 21-ét, ez a modern Tajgetosz. Lassú, fájdalmas és dühös a zuhanás lefelé egyeseknek, míg másoknak tanulságos ennek látványa.
Mertugye vannak ezek a fránya problémák melyekről senki sem hiszi el, hogy magának okozza. Pedig a probléma mindig egy múltban hozott rossz döntés vagy feloldatlan blokk. A problémán merengeni vagy sírni nem éppen előremutató és ilyesformán nem is hasznos tevékenység. Míg a problémamegoldás, mint nevében is van, munka. Persze senkit sem vígasztal, hogy üdvös a problémamegoldás mikor pofoz az élet, de visszaélve egy analógiáva: a rossz gyerekeket pofozza az anyja. A rossz gyerek meg az anyjáa haragszik, aki eteti és veri egyszerre. Talán, ha jó lenne, akkor csak enni kapna. De mi a jóság? Alárendeltség? Így van. A rangsorban mindig van fölötted valaki, nagycsoportosok, felsősök, tanárnéni, igazgatóbácsi, apu, anyu, Isten. És hol az a kultúra ami azt mondja: fogadd el és tiszteldd a fölötted állót, mert ő adja át a bölcsességét, irányít ezáltal véd?
Egyszerű: manapság sehol. Legalábbis a nyugati világ értékrendjében ezt a piramist felváltotta az egyediség, egyéniség, szabadság és önmegvalósítás hazug ábrándja, mely elhiteti: te vagy a top. Tudatban tehát mindenki isten. Ez így első hallásra is problémás, de ha hozzávesszük, hogy mindenki tök egyformán akar originál lenni, akkor láthatjuk az eszement faszságot a rendszerben. De a logika logikus. A tömegtermelt istenek nem félnek. Rettegnek, így fogyasztással kompenzálnak. Rettegnek, hogy összetévesztik őket másokkal, hogy nincs egyéniségük, hogy nincs kontroll, hogy a döntésüknek ára van, hogy a csúcsára állított piramisban ha valaki nem küzd az nem látható, aki nem látható annak csak egy út van, lefelé. És ott ám tényleg erősnek kell lenni nem csak szépnek.
A magamfajtákkal úgy döntöttünk, hogy lejjebb mászunk a fáról és erősek leszünk. Vagyunk. A tudat, hogy problémák és fájdalom mindig lesznek és ezeket mindenképp meg kell oldani, kínnal, keservvel: felszabadít minket. Elűzi a stresszt, nyugtatja az elmét. És kötelez arra, hogy segítsünk másoknak is ha esetleg már nincs több hely a lombkoronán. Remélem fájdalommentesen, de mindenki rájön egyszer, hogy nem a fán mászva jut vissza Istenhez, hanem szárnyakat növesztve és remélem senki sem fog félni a járás fájdalmától.
