Chriswell

Az a helyzet, hogy az embereknek vannak véleményi bizonyos dolgokról. Ezek a vélemények tapasztalásokon vagy előítéleteken alapulnak. A vélemény táborokba sorol. Így van rendjén. Mindenkinek joga van véleményt alkotni és kinyilvánítani. A probléma akkor kezdődik, mikor az ember véleménye a többségi véleménnyel nem egyezik. Ilyenkor jön a vita. Hogy vajon a többségi vélemény agymosás következménye vagy régi beidegződésé? Ha valaki véleményt nyilatkoztat ki bizony szembekerülhet az ellentábor képviselőivel és ezesetben bizony vérremenő, dühödt és ostoba viták alakulhatnak ki arról, hogy melyik vélemény létjogosultabb. A tapasztaláson vagy az előítéleten alapuló?

Bármikor bármit csináltam, illetve bármiről mondtam véleményt mindig elutasításba és agresszióba ütköztem. Legyen az a zsidók, a melegek, a kiszolgáltatottak, hajléktalanok, jámborak... védelme vagy éppen bizonyos dolgok károssá titulálása. Megszoktam. Elfogadtam. Mi mást is tehetne egy buddhista? El kell fogadni, hogy bizony nem minden emberi lény van ugyanazon a tudati szinten, vannak olyanok akiknek kéjes örömet szerez villódzó, ámbátor hulladékot sok pénzért tukmáló reklámokba kapaszkodni, vannak olyanok, akik rettegnek kilépni a tömegből és vannak akik szüleik iránt érzett tiszteletből ragaszkodnak védhetetlen butaságaikhoz. Ez így van rendjén.

A vélemény csak vélemény, vitázni sem érdemes vele, hisz mindenki azt gondol és úgy él ahogy tud vagy ahogy hagyják. Azonban a mai nap besűrűsödtek a támadások irányomban... egy butaság miatt. Igazából szóra sem érdemes. Valaki vagy elfogadja az orvostudomány kényszeresen mindenkit beteggé avanzsáló, gyógyszerrel tömő, majd mellékhatásokat tünetileg kezelő, mindeközben lenéző és mellesleg durván drága, de emellett csöppet sem biztonságos hozzáállását vagy -a mai példa alapján- egy kórokozó fasz.

Olyan ember, aki kinyilatkoztatásával többet árt, mint kinyilatkoztatásának alanya. Ilyenkor gondolkodik el az ember, hogy vajon ki a szekta? Talán mindkét fél. Az egyik erőszakosan ordibálja emezt, a másik amazt. Gyűlölet győlöletet szül, ami rendkívül jól adózik. Kinek is érdeke tehát fenntartani a széthúzást és a látszatkülönbségeket? Talán azoknak akik létjogosultságot keresnek mások felől létjogosulatlannak ítélt dolgonak. Akik mindebből rengeteg pénzt szakítanak. Esetünkben a gyógyszergyárak.

Innentől kezdve bátorságom lanyhulni kezd. Gyógyszer és dohányipari óriásokat bántani nem veszélytelen dolog, sokkal önpusztítóbb mint politikusokat nyiltan köpködni. De mit is mondhatnék erre? Így van rendjén. Tiszteletet és félelmet diktál mindenkibe, ami a szabályok betartására ösztönöz és kreativitásra inspirál. Így hát nem harcolok ellene, sőt. Nem nyilatkoztatok ki.

Egyrészt azért nem mert senkit sem akarok meggyőzni vagy fájdalmat okozni azzal, hogy ellenvéleményem sötét mételyével találkozzon. Mindenki maradjon saját tudati szintjén, békében. Hogy ezt a békét megőrizzem, nem formálok véleményt mint mondtam. Elveszek a csendességben.

Ez mellesleg egy elég komoly gyakorlat és az egyik legnagyobb tanítás, melyre mindig is inspirációt vártam. Megkaptam vagyis hálát érzek. Persze most sok mailt fogok kapni, hogy "hülye vagy a trollok miatt ne hagyd abba...!" A válaszom erre, hogy em hagyom, de a lehető legkevésbbé sem akarom más boldogságát veszélyeztetni egy az övétől eltérő nézőponttal. Elgondolkodni saját vélemnyünk tisztaságán ugyanis nehéz és fárasztó dolog, sok egyéb rosszat hozhat a felszínre, amire nem sokan vannak felkészülve esetlen nem is akarják.

Így hát nem formálok véleményt többé. Sem blogban, sem vlogban, semmilyen mindenki számára szabadon elérhető felületen. Csakis felmerülő kérdésekre válaszolok, hátha úgy nem ér az a vád, hogy rombolni akarom az emberek jól bevált és cukorízű világképét. Aki akar megtalál.

üdvösség és béke!

Sok esetben a meditációt egyszerű releváció-szerzésért csináljuk. Ez egy amolyan amerikai sámán módszer. Amikor utat keresünk, útjelzőket vagy magunk helyét az úton. Olyan folyamat melynek során megértjük és elfogadjuk magunkat, környezetünket és kettőnk viszonyát. Megértjük végyaink és fájdalmaink gyökerét és megatláljuk magunkban a ragyogó természetet. Így történt ez tegnap is, anyámmal és egy nagyon kedves barátommal. Első meditációjuk volt és ahogy most elképzelem, azóta is az élményeiken agyalnak.

Amikor meditációt vezetek, mindig megbeszéljük az átélt dolgokat és szimbólumokon keresztül közösen megértjük, kimondjuk, szembenézünk és feloldjuk a feljövő képeket és érzelmeket. Veszélyes dolog ez mert nem szabad bevitt következtetéseket mondanom és a "páciens" hátterét nem megismerve csak a felmerült képek szimbolikájával kell foglalkoznom, melynek ismeretében helyesen kell visszavetítenie életére és levonni a helyes következtetést. Miután megvan a probléma és szembe is nézett vele, egy újabb meditáció folytán feloldhatja annak káros hatásait.

De ez most nem is annyira lényeg mint az, ami a tegnapi műsorom és utána ismételt meditációm után történt. Két vezetett meditáció és egy majd' kétórás élőműsor igencsak más dimenzióba helyezi az embert. Beragyogja a teret és tudata kitöltvén a rendelkezésre álló teret folytonos tapasztalásban és kvázi lebegésben megfigyelőként tekint saját magára... érdekes érzés. Testen kívüli állapot, ahol erős koncentráció igényeltetik, hogy ez az energia újra összesűrűsödjön egy testbe és egy szemszögbe. Ez tegnap este nem történt meg mármint az összesűrűsödés. Nem is akartam. Az ilyen állapotnak a következménye, hogy ez ember mértéktelen igazságot, békét és elfogadást érez minden tanítással kapcsolatban. Ezért is csináljuk.

Elég az hozzá, hogy tegnap este levelet kaptam egy nézőmtől vagy követőmtől. Több levelet is váltva úgy tűnt, hogy elismeri amit csinálok, hisz ő is hasonló filozófiával él. Ugyanakkor feltett egy nagyon fontos, megkerülhetetlen kérdést, amire azóta sem tudom a választ.

A lénye talán annyi volt, hogy a netes tényledésem, vagyis a műsor és a blog vajon nem minősül-e mások kéretlen terelésének? Vajon nem vagyok-e ezáltal negatív hatással a karmájukra. Alap törvény ugyanis, hogy segíteni, tanítani, tanácsot adni és bírálni csak olyan embert szabad aki ezt határozottan és félelemmentesen kéri.

És a nagy igazság abban van, hogy senkitől sem kaptam felhatalmazást arra, hogy követendő példaként tüntessem fel magam. Ennek ugyanis a tömegpszichózis a veszélyfaktora. Hiába jó a szándék, ha valakik nem értik csak divatból követik, akkor az ő tudott vagy tudatlan karmájukkal ellentétes lehet. Mi van akkor ha valakinek épp az elutasítás a karmája? Van jogom megváltoztatni a hitüket? Van jogom azt gondolni, hogy az én igazságom a jó és mások változásra szorulnak? Nincs. Nincs jogom ítélkezni, nincs jogom különbségeket látni az élőlények között, viszont kötelességem bízni józanságukban és legmélyebb hálával és szeretettel honorálni, ha valaki iránymutatást kér és fogad. Mert később felelősséggel tartozom iránta.

De mi a kérdés? Hogy vajon ez a karmám?

Mindennap békésen kelek fel, Dömper is békén hagy mostanában. Békésen alszik és mikor csörög az óra, elkezd dorombolni és nyávogni. Kaját kap én meg készülődni kezdek. Benyomom a tévét... folyik a szar. Nem iagzán érdekel, de látom a hatásmechanizmust és az artó szándékot. Bejövök a munkahelyemre. Útközben butaságot látok. Kocsiból kihamuzó embereket, hajléktalanokon röhögő trollokat... beérek, kinyitom az internetet és még a kedvenc oldalaimról is a fos köszön vissza. Na nem igénytlenség, hanem merő fika. Olvasom, hogy senkinek nem tetszik semmi, minden szar, mindenki tehetségetelen, mindenki analfabéta, csak ugya a posztok szerzői nem.

Aztán megnézem a kommentek és posztok szerzőit, Ámulok. Nem helytelenül írnak, hanem helyesen nem. Egy sort sem, sőt egy szót sem. Nyilván a tanárnő, aki megtanítaná nekik a szabályokat is büdös nagy kretén a szemükben. A lényeg az, hogy mindenki hülye, mindenki szar, csak épp az nem aki mondja. Ezért kell minél hangosabban és harsányabban fikázni mindent, nehogy észrevegyék mások, hogy kik is az igazi hülyék.

Állok vagy ülök és bámulok. Manapság picit elszomorodok. Az ilyen emberek aztán próbálhat jót tenni az aki egyátalán még akar. Márpedig a magam részéről nem szeretnék ilyen világban élni ezért erőn flül megteszek bármit, hogy ezen változtassak. Aztán rendszerint eszembe jut, hogy olyan a világ amilyennek látod, illetve amilyennek a világot látod olyan vagy te is. Ezekszerint ostoba szarköpő lennék. Lehet, hogy tényleg így van és ez a vágyott állapot. De azt is tudom, hogy ez csak az egóm vágyott állapota, márpedig az egó olyan mint a fasz. Nagy és düllednek rajta az erek, nem finom, de szopogatni kell, hogy jó legyen neki. Hát én nem.

Úgy határoztam tehát, hogy az elvonulás egy XXI. századi megoldását folytatom le. Mostantól ameddig csak bírom nem lépek kapcsolatba olyan emberekkel akik nem felelnek meg a nem ártás törvényének. Ilyenből nagyon kevés van, ugyanakkor nem lépek kapcsolatba tévéműsorokkal, internetes tartalmakkal... nem tapasztalok és nem reflektálok semmi olyanra ami nem pozitív.

Vagyis kimarad a politika, a bulvár, a napi híre, a véleményblogok, tumblr és nem találkozom kritikus emberekkel. Mert nem jó.

Mindig minden baj. Például megfigyeltem, hogy nyáron nagy bajt okoz az embereknek hogy meleg van. Kérdem én alásan, mikor legyen meleg? Télen? Az úgy tök hülyeség lenne. Bármikor kezdek beszélni vagy jegyzek meg valamit meleg témában máris érzem a farkasok fogait a nyakamon. Na nem állatokét. Ja de végülis állatok. Na nem úgy. Najó végülis úgy. Ösztönlények.

Az állatok olyanok, hogy harcolnak. Kell is nekik, hisz szerintük korlátozott az élelem, az ivővíz, a terület. Érthető és elfogadható, hisz nincsenek isteneik ergó nem hisznek és nem bíznak a végtelenben. Egysóval az van amit látnak, addig amíg látják. Emiatt az állatok megszületvén anyjukat és testvéreiket látják. A bundájukat, szokásaikat, fogaikat. Onnan kapnak törődést és védelmet, tehát ők lesznek az etalon. Majd mennek az állatok és látnak más állatokat, akik nem éppen hasonlítanak az etalonra. Merthogy más a bundájuk, a fogazatuk, szaguk.

Onnan nem kapnak védelmet, tehát fenyegetést kapnak, tehát védekeznek, tehát támadnak, tehát ölnek. Pont.

Sajnos vannak köztünk, úgyértem emberek között első inkarnációban lévő lelkek. Ők azok akik először kaptak emberi testet, de sajnos a megszokás, az aurájukban fellelhető emlékképek állati ösztönökről dominálnak. Ösztönlények. Empátia, megértés, önzetlenség nélkül. Bár ezek mind emberi tulajdonságok helyes használatukhoz sok karnációnyi gyakorlás szükséges. Ezt a magamfajták elogadják, megértik és tolerálják.

Az állati párhuzamból kiindulva azt is megértem és kénytelen vagyok elfogadni, hogy az ilyesfajta emberek mélyen megvetik, hisz nem értik, ugyanakkor legalábbis fejben pusztulásra ítélik azokat akik nem olyanok mint ők, a melegeket. Sakszor ért már az a vád, hogy meleg vagyok. Ez nincs így, de ha az lennék, minden bizonnyal büszke meleg lennék. Itt megállunk. Az első karnációban örvendező emberek elképzelni sem tudják, hogy miként is lehet tolerálni a melegeket. Én meg azt nem értem, hogy miként nem lehet tolerálni valamit a világban, de ez most nem ide tartozik.

Vannak akik betegségként vannak akik az ördög műveként, vannak akik tudatos népirtásként tekintenek a meleg emberekre. Én mindig örülök nekik. A szememben ők azok az emberek, akik képesek a frontvonalon megélni és hírdetni boldogságukat. Mert ugye azt senki sem képzeli, hogy vannak olyan emberek akik boldogságuk ellen tesznek önszántukból, maximum hagynak a megfélemlítésnek, begubóznak, lekapcsolják a villanyt és rettegnek az oduban, mint az állatok.

A szememben bátrak és tiszteletre méltóak. A meleg emberek az elfogadás és a megélés olyan magas pontján állnak, hogy képesek a boldogság megélése és közvetítése érdekében az úgynevezett eredendő hagyomány ellen tenni. Mármint ami a férfi nő kapcsolatot jelenti... Ádám, Éva. Tudod.

Visszatérve: emiatt nincs jogunk meg- és elítélni őket. Magunkban sem. Nemhogy nyilvánosan, hangosan, gyűlölködve. Mert akkor épp a boldogság és szeretet ellen lépünk fel, pedig az tesz minket emberré.

Persze megemlíthetjük a politikusokat, akik néhány szélsőséges szavazat és az ebből fakadó bőrüléses, luxuskocsi reményében nemhogy adnak, de jogokat vesznek el a gdp-t később nem termelő gyermeket létrehozni képtelen meleg pároktól, akik azt mondják, hogy az ő szerelmük nem valós, nem egészséges és még gazdaságilag is hátrányos. Beszélhetünk azokról akik ennek örülnek és behúzzák az ikszet, akik majd elégedetten mennek haza és kapcsolják magukra a villanyt annak büszke tudatában, hogy ők sem hasznos tagjai a társadalomnak, akik rádöbbenek, hogy csak a cirkuszban van boldogság, de kenyeret csak az kap, aki hoz.

luxus. Míg vnnak emberek a föld más tájain, kik alvóhelyre, melegre, tiszta ivóvízre, puskapor-szag és gépkarabély-lövés mentes éjszakákra, menekülés-mentes nappalokra, élelemre, szülőkre, pár nyugodt percre cserélnék rémálmaikat. Nem márkákra, nem pénzre, nem telefonra és nem megbecsültségre.

Amíg vannak a világon olyan emberek akik álmodnak takaróról, egy falat kenyérről, egy korty vízről, amíg élnek olyan emberek akik végignézik gyermekeik halálát, amíg élnek olyan emberek, akiknek egyetlen kincsük a létezés és míg élnek olyan emberek akiknek nincs mit veszteniük csak azt amit mi már rég kidobtunk, wc-n lehúztunk, kinevettünk, leköptünk és sosem becsültünk, addig nincs jogunk a morgásra.

Addig nincs válság, nincsenek korrupt politikusok, nincs magas benzin ár, nincs idegesítő szomszéd. Nincs hála nélkül megélt másodperc. Aki körbenézve saját életében egy pillanatra sem áll meg hálát, békét és szeretetet érezve, az bizony vak. Számunkra adott a béke, a szeretet, az étel, az ital. Adottak az álmaink és adottak sikereink és sikertelenségeink. 

Nincs jogom és felhatalmazásom senkitől semmit kérni, főleg nem elvárni, ugyanakkor a magam részéről mindennap törekszem megélni kivételes helyzetem, boldogsággal fogadni és örömmel megosztani. Hisz ha még egy ilyen kivételes és szerencsés helyzetben élő ember sem képes örömöt, békét és szeretetet áldozni mások álmaiért, akkor ki fog? Ki tölti meg a boldogság melegével a földet? Aki morogva falat húz, hogy a nyomorultak ne lássák gazdagságát, eltakarja maga elől a napot.

Mantra: béke, boldogság, szeretet

Mint a borok. Ámbátor ha jobban megnézzük azok között akad egy amolyan rosé elnevezetű is. Ki a vöröset, ki a fehéret issza és hiszi. Mindketten boroznak. Ezt hívják egyezésnek. A bálban, vagy reprezentatív események alkalmával választanak és megítélnek. Egyik a vöröseset szidja, a másik a fehéreset.

Egy dolog állhat a borválasztás emberi joga felett: az étel. Bizonyos ételek vörösbort, bizonyosok ugyanakkor fehéret követelnek. A roséról mindenki tudja, hogy félmegoldás, a döntésképtelen emberek kulinárja.

A bor drága dolog, úgymond viszi a pénzt és cserébe kellemes bódultságot kínál. Sikert az ismerkedésben, tempót a nyelvnek, minusz néhány kilót a nőknek, férfiasságot a férfinak. A vörös és a fehér, tehát művelőinek befektetés a sikerbe. A siker idővel állandósultnak tetszik, a bor minősége az anyagi javakkal együtt megcsappan.

Folyóbor születik és adósságtenger. És mit csinál a bódult? Mutogat. Mire mutogat? Nem a tükörre. Arra mutogat és idővel afelé köp, aki nem vöröset vagy aki nem fehéret pumpál ajaki közé.

Pont mint a diktatúrák.

Azt gondolom, hogy nem igazán jó megoldás egy vonással és komoly retorziót kilátásba helyezvén kitörölni a múltat. Jelen esetben a vörösbor létét. Minden mementójával, dugójával, nyitójával, hordójával egyetemben. Nem szép és nem elegáns azt mondani egyik percről a másikra, hogy aki vörösbort iszik az jobban járt volna ha szomjan pusztul, mert bár a pénzéért emlékeket és élményeket kapott. Azok nem léteznek többé. Vörös húshoz, fehérbor dukál. Vezetőhöz fehér ló. Parlamenthez fehér máj. Jézusmától leukémiás, hisz az sokkal magyarabb, mint a kommunista évek húsbamaró emléke. Kellemesebb, mint a kisztitkárból, politikussá avanzsált előélet lidérces álma. Sokkal felemelőbb mint a valóság.

Félre értés ne essék, nincs bajom a fehér borral sem, fröccsnek igazán kellemes. Üdítőbb, mint töményen, de ha kutya kutyát eszik, és folyton két sorba állunk. Tudod, a jók és a rosszak sorába, akkor mi akadályozza meg a ítészt, hogy legközelebb a fehér bor legyen a bűnös és a vörös szívünk szimbóluma?

Azt hiszem boldogok a sörözők. Az reméljük soha többé nem lesz megbélyegezve.

Bár nem is olyan rég vagyok pályakezdő munkavállaló, de nagy szeremcsémre sikerült olyan munkahelyet kifognom, ahol rendesen bejelentik az embert, Ez azt jelenti, hogy a magam részéről nem vagyok adócsaló és minden egyes megkeresett forintom 60%-át odaadom bajuszos, elhízott, focibuzi embereknek, hogy találják ki mi a jó nekem. Nos nekem nem igazán jó, hogy ezen felül nincs pénzem másra, az meg igazán nehezen érint, hogy ahol csak tudnak bűntetnek és szivatnak. Padlássöprés van, ha még nem hallottuk volna ezt a szót. Ez azt jelenti, hogy valaki valamikor, valamit nagyon elbaszott és amellett, hogy keresik a bűnbakokat jellemzően az emberek vagyonában vagy jövedelmében találják.

Engem a világért sem zavar, hogy ezek a bajszos, elhízott, focibuzi bácsik és nénik, természetesen ők bajuszka nélkül. Nagy luxuskocsikban pöffeszkedve járják hazánkat és nézegetik, hogy kinek mennyire lett elkúrva az élete. Elismerően és hümmögve veregetik egymás hátát és önnön faszukat, hogy most bizony beköszönt ám a kánaán. Lenyúlunk mindent és azt mondjuk, hogy jó a népnek. Mert ha mi azt mantrázzuk, akkor úgy is lesz. A mantrázós módszer amúgy tényleg bejön. Még mindig rengeteg a tönk szélére került ember hiszi veszettül, hogy a lehető legjobb ami vele történik. Igazából ez sem áll olyan messze a buddhizmustól. Szenvedés van és mindennek meg van az oka. Oké.

Végülis a pizzát le lehet cseréni kiflire, a sört meg csapvízre. Fűteni sem kell, hisz azért van az embernek ruhája, hogy felvegye. Az álmok meg amúgyis ingyen vannak. Ami viszont idegesít és ami miatt igazából elkezdtem ezt a bejegyzést az az a tény, hogy nem csak a gazdagok vagy a középosztály karikáznak egyre lejjebb a lejtőn a szopórollerrel, hanem a rászorultak is.

Értem itt én a fogyatékosokat és a teljesen kiszolgáltatottakat, például hajléktalanok. Ezek az emberek a társadalom és a gazdaság szempontjából olyan ballasztok akiket nem szabad etetni és éltetni, mert bár nem a többiektől, csak kedves bajszos, elhízott, focibuzi pajtársainktól veszik el azt a nullát, amit még bankszámla kivonataik legvégére írhatnának. A többi után, úgyértem.

Ezért történik hát kishazánkban, hogy aki nem szipolyozható tovább az nem ember, az tünjön el a városból, az ne kapjon gyógyszert. Az dögöljön éhen ahol van, de lehetőleg arccal a Dunába, mert az állami temetés is drága.

Ebből a megfontolásból, mármint, hogy az általam termelt jövedelem több mint fele nem arra megy el, hogy emberek maradjunk, hanem épp ellenkezőleg, hogy valakiknek legyen tőkéjük fegyvert kovácsolni ellenünk egyéb lehetőségek után néztem. Bár jelentéktelenük kevés összeg (1000 forint) de ennyit bírok áldozni minden hónap elején az Unicefnek, hogy ha már az öregeket és a nyomorultakat kisemmizik, legalább legyen egy generáció, akiknek egy hajszálnyival több álmuk lehet. Csupa feltételes mód. Ezenfelül eldöntöttem, hogy amennyiben anyagi helyzetem javul a támogatottak körét bővíteni fogom. És amennyiben lehetőségem lesz ezeknek az embereknek az életét közvetlenül jobbá tenni, úgy élni fogok vele.

A kedves bajszos, elhízott, focibuzi férfiak, és arcszőrzet nélküli asszonyok meg ehetnek pénzt!

Mert ugye vannak olyan emberek akik hisznek az emberi lét legfelsőbbrendű mivoltában. A független individumban. A döntés hatalmában. A függetlenség dicsőségében. Aztán meg vannak olyan emberek akik hisznek egy az emberi lét fölött álló, elpusztíthatatlan, mindent összetartó és mindent meghatározó erőben. Az ilyen emberek ismét több csoportra bonthatók, vannak akik divatos új vallásokat tesznek magukévá, vannak akik ősieket. Vannak akik szerint a teremtő erő egy, vannak akik több istent tudnak magukénak.

A vallásos emberekben talán az a közös, hogy az emberi létet, illetve a földi síkot egy megállónak tartják. Múlandó álapotnak, a tanulás időszakának. Olyan eszköznek mely segítségével üdvözülhetnek és elérhetik a sokkal szebbnek és jobbnak gondolt, mások szerint eredő boldogságot. Ezzel elismerik, hogy a földi sík elsősorban szenvedésről, munkáról és tanulásról szól. Mint az iskola. Ahol a nagyobb fiúk megverik a kisebbeket, ahol a szép lányoknak mindenki utvarol, a csúnyákat meg leköpőcsövezik. Olyan színtér, amit el kell fogadni olyannak amilyen, hisz a szenvedéssel együtt annak végét is látjuk. A tanárokat hálával kell illetni.

Sajnos él egy olyan felfogás, hogy a vallásos ember igazából csak kapaszkodót keres, hogy elhesegesse gondolatait sirlmas életéről és maga helyett legyen kit hibáztatni. Nos én nem ismerem az összes vallást, de nem tennék olyan kijelentést, hogy Istent hibáztatja az akinek kisiklott az élete. Persze akad ilyen, egyik életemben én is ilyen voltam. Saját, emberi hibámat nem felismervén a világomat jelentő vallást dobtam el. Így mindent kírtottam az életemből ami boldogságot s nyugalmat jelentett volna. Aztán, ahogy a mesékben lenni szokott halálom környékén jöttem rá, hogy a nyugalom és a boldogság belülről fakad. De nem istenek, iránymutatás és tisztelet nélkül.

Vagyis mikor arról beszélünk, hogy a vallás egy bizonyos támasz, akkor jusson eszünkbe a másik vrázsszó, ami nem szinoníma: az egyház. Bizonyos egyházak dogmatikus rendszereibe való kapaszkodás, szinte egyenlő a tudatlansággal. Ugyanis mikor valaki szabályrendszerekre építi az életét anélkül, hogy értené azok fizikai és asztrál síkokra gyakorolt hatását, akkor az egyház tanításai a kulturális síkba olvadván rutinná válnak. Az emberi lét alapvető egységét képezik. Végülis így nem isten, hanem az egyház van bennük. És kire haragszik egy megtévedt ember? Nem az erdőre, nem magára, hanem az irányjelzőkre.

Így sok magát vallásosnak gondoló ember valójában olyan mintha ateista lenne, görcsösen kapaszkodik az emberi lét, emberek által felállított sokszor megtévesztő és nem mindenkor, nem mindenkire alkalmazható szabályrendszerébe. Végülis támaszkodik az emberre és ilyesformán gyengébb lábakon áll, mint ki saját magára támaszkodik.

mondta. Történ egysezr... tegnap, hogy utaztam egy bkv vagy bkk... faszom sem tudja már milyen buszon. Zsebemben 10-es vonaljegygyűjtő, szememben álmosság. Leültem és meditációs bóbiskolásba merültem. Ez hamarosan követően megpöcögtette a vállam egy nem túl simabeszédű, elsőre is ellenszenvesen bámuló ellenőr. Felszólított, hogy jegyeket bérleteket. Mondtam, hogy problem van, hisz bár van gyűjtőm, ami olyan friss, hogy eggyet sem használtam el belőle, dehogy izé... szóval nem lyukasztottam, de engedelmével bepótolom.

Na innen átvette az ellenszenves ember irányítását a mégellenszenvesebb énje és elkezdte magyarázni, hogy milyen alaposan megfontolt szándékkal lopom én meg a magyar államot és, hogy azonnal adjak át neki némi készpénzt. Replikáztam, hogy maximum 500 forintot tudok neki adni, ha már ilyen szépen kér, illetve lekezelem a jegyet és le is szállok. A licit nem jött be, ezt abból gondoltam, hogy odalépett két szintén nem túl boldog tekintetű közteres és nem a legkultúráltabban érdeklődtek lelkiállapotom felől, illetve kilátásba helyezték, hogy amennyiben a problémát nem sikerül magamban megoldanom, úgy szívesen leszállnak velem és segítenek különösebb problémák nélkül megvárni az intézkedő rendőrséget. Válaszoltam, hogy nekem nincs ám bajom a szituációval, bár inkább költök patkányméregre és csúsztatom le a torkomon, mintsem bkv bűntetésre, de elfogadom és megértem. Erre az ellenőr kedvesebb és lágyabb lett. Meg volt a napi kvóta és még csak le sem köpték. Win. A közteresek már kevésbbé voltak nyugodtak. Ők keményen kikérték maguknak, hogy nem láttak helyszíni bírságot. Ezt azzal jelezték, hogy miközben olvasgattam a büntetés befizetésének engedményeit a csekk túloldalán, folyton elmagyarázták, hogy az nem is igaz ami oda van írva és sokkal jobban járnék, ha előkeresnék valamennyi pénzt és/vagy leszállnék velük a következőnél, mert ott épp van egy automata és akkor nem kell befáradni holnap a HQ-ba.

Még szerencse, hogy ez az utazás épp a mesterem felé tartott, ami mondanom sem kell a nirvana mekkája vagy hogymondjam. Elgondolkodtam hát a probléma gyökerén.

A problémát az jelentette, hogy akárhogy is nézzük Vitézy Dávid vagy emberei megrövidítettek 8000 forinttal. Jogtalanul? Hát nem. Én voltam a lusta/balfasz, hogy nem lyukasztottam. Annál meg azért csak jobban szeretem magam, hogy haragudjak magamra. Haragudhatnék az ellenőrre, hogy nem hunyt szemet a figyelmetlenség fölött és nem kezelte le ő a jegyet. Node annyi pénzért? Olyan félelemben? Szerencsétlen ember örülhet, hogy van valaki aki nem köpi le és nem küldi el az anyja vérvörös herpás faszára. Akárhogy is nézzük elég szar dolog ha z ember mások gyűlöletéből tesz kaját az asztalra. Az úgy nem finom. Szóval adott a rosszkedvűség és begubózott félelem, ami tehát ellentéte a nyitottságnag, nyitottság nélkül meg nincs megoldás, de kompromisszum sem. Begyöpösödés és motorikusság van. Ott voltak ugyanakkor a közteresek, akik szintén nem kedvelt emberek, bár funkciójuk beteljesetíti a negatív viszonyrendszert a világgal. Ők azért vannak ott, hogy félelmet keltsenek. Két nagydarab ember, akiknek nincs a munkaköri leírásában a gondolkodás. Csúnyanézés, modortalan modor. Szigorúan karba tett kéz. Ők a kompenzátorok. Gyűlölettel és félelemkeltéssel kompenzálják védencük, az ellenőr felé áramló gyűlöletet és agressziót.

Sajnos egy ilyen szituációban a megértés, elfogadás és pozitív gondolkodás sem segít semmit, hisz ebben a kultúrában a köszönés egy laza gyomorszájon rúgás aztán húzzál befizetni a csekket vigyorikám. Még szerencse, hogy közel lakom a pótdíjazási irodához, még szerencse, hogy a törzshelyem épp vele szemben található és még szerencse, hogy fél-családi, de nagyon jó kapcsolat köt ahhoz a helyhez így nem vesztettem mást mint 8000 forintot, pont annyit amennyit a hónap eleji spórolásból meg tudtam menteni.

Ugyanakkor helyre raktam magamban azt a tényt, hogy sem az ellenőrök, sem a közteresek nem tehetnek arról, hogy nem ismerik fel, hogy épp nem egy győlölködőt bírságolnak meg, ugyanakkor tényleg sajnálom őket hogy egyrészt egész nap atrocitásoknak vannak kitéve és ezeket az energiákat viszik haza és építik bele a karmájukba, sajnálom, hogy ilyenre kényszeríti őket a világ, a gazdaság, az ország. Mások.