Vannak az olyan emberek, mint én. Meg vannak a másmilyenek. Ez eddig követhető. Jól. A magafajta ember ismertetőjele a buddhatermészet, a mérhetetlen nyugodtság és pozitívság. Ezt sokmindennal fent lehet tartani, például ha nyűgösen kelek egy szúnyog miatt, meditálok. Ha zaklatottá válnék mert például megmagyarázhatatlan embertelenséggel vagy divatbutasággal találkozom? Kiüresítem az agyam és törekszem a jóra.
Ugyanakkor sajna a magamfajtáknál s néha bejátszik szenvedés. Mert ugye szenvedés az van. Lennie kell, hogy tudjuk, hogy mi a nem szenvedés és az öröm. Na, ilyen volt a tegnapi napom. Az volt a probléma, hogy szépen lassan egyre közelebb engedtem magamhoz a frusztrációt. Egyre töbet foglalkoztam a melóhelyem kantinjában található billegős asztallal, a semmi nyitottságot nem mutató kockákkal, a logikátlan határidőkkel, majd a kurvadrága bevásárlással, ki nem fizetett számlákkal, átverős bolti eladókkal... és hopp már azon is vettem észre magam, hogy csúnyán nézek azokra akik nagy szatyraim láttán mégis fellöknek, beállnak elém a sorba... elkezdtem gyűlölni azt az embert, aki miatt nem tudtam csak telitorokból üvöltve beszélni a húgommal a szimplában... szóval jött a szar csőstül.
Majd este, otthon leültem és végiggondoltam, hogy melyik élethelyzetben vagy szituációban kinek a problémáját tettem magamévá. Milyen hülyeségeket vonzottam is be csak azért mert éppen nem volt kedvem vagy időm szép dolgokkal kitömni a tudatom. Mindegy. Este meditáltam. Elnézést kértem mindenkitől aki felé negatívan fordultam, megköszöntem azt a képességet, hogy képes vagyok különbséget tenni valós, kivetített és átvett problémák között. Megnyugodtam, jól aludtam.
Az van tehát, hogy vannak az emberi vágyak és van a karma. Az univerzum meg olykor abszurd humorral teszi a dolgát. Vagyis amire vágyunk és amit tennünk kell az pont ellentétes. Viszont ha nem tesszük amit kell, akkor nincs csoki. Ha azt tesszük amit kell: megérdelemjük a csokit. Pont, mint oviban. Az önrendelkezés illúzió és az utolsó illúzió, hogy nincsenek illúziók.
