Azon gondolkodom, hogy szimplán "agyfasznak" kéne hívnom azt, mikor olyan dolgokról írok, amik senkit sem érdekelnek. Ugyanakkor ez az agyfasz kifejezés olyan nagyonnagyon nem indokoltan ismert emberek szájából szokott folyni, akikben hitvallásom miatt kénytelen vagyok valami pozitívumot keresni. Akire én gondolok azzal a pozitív tulajdonsággal bír például, hogy nem egy városban lakunk. Na mindegy, nem kedvelem ezt a kifejezést.
Viszont az az alapelv, hogy mindenben keressünk valami jót és a többi aspektust felejtsük el, nehéz de nyugtatóan hat. Így persze sok kávé vagy pránajana gyakorlat kell, hogy ne bucizza le az ember az asztalt a félmeditatív állapotában. Más sztori. Például abban nehéz pozitívumot találni hogy 3 szúnyogból leütöttem négyet az éjjel és mégis zümmögött valami a fülemben ami miatt nem tudtam aludni. Persze abban is nehéz, hogy ilyen állapotban kell jógára menni. Ismeretlen mantrát énekelni. Viszont a nagy izzadásban és lehetetlen pózok közepette észrevenni, hogy az egyik legnehezebb pózt meg tudom csinálni, na az már döfi.
Szintén sajnos nehezen találok pozitív tulajdonságot a tumblr társadalom tagjaiban. Az egy olyan mikroblog amit jellemzően és sikeresen amúgy ismert és elismert szakik vezetnek anonim módon sok követővel. Aztán persze vannak az ambiciózusabbak akik kevésbbé ismertek ezért kevésbbé kívánnak anonímak maradni és ezzel szétbasszák az egészet... celebekkel készített közös fotókat pózolgatnak, deviáns de sok pénzt igénylő hobbiaikat és gasztrokultúrájukat mutogatják és keményen hőbörögnek ha ennek hatására egy-két ember úgy dönt nem követi továbbá őket.
Sértődött kislányok, akik megkérdezik, hogy "ugye milyen csini a ruhám, mert nagyon drága?" és ha nem azt hallják, hogy "jajj de csini, és annyira irigy vagyok rád és én meg tök szánalmas vagyok mert apu nem vette meg nekem, de annyira hálás vagyok, hogy a barátod lehetek és nyalhatom a segged" na akkor megy a hiszti. Ezzel persze semmi baj nincs, mindenki úgy szoppant boldogságot az életébe ahogy szeretne, max nem vagyok hozzá jó áldozat. De ha ezek miatt általánosítjuk a weben magát mutogató, nevét, arcát és gondolatait megosztó embereket, akkor ott gáz lehet.
Könyen hiheti a mezei júzer, hogy akinek a nevét, arcát vagy gondolatát látja a neten az magamutogató fasz, aki így úgy próbálja kivívni apja figyelmét és tiszteletét, hogy női ruhába bújik és úgy viselkedik mint egy picsa. Képletesen persze. Szóval az ilyen ember minimum sérült, de valami komoly lelki sérülése van. És emiatt van a másik csoport, a névtelenek, arctalanok. Ők is véleményt fejtenek ki. Lófaszt. Ők csak gyűlölködnek. Mindent fikáznak, mindenhez van egy rossz szavuk. Előbb kötnek bele mindenbe minthogy megértenék amire reagálnak. Trollok.
Ebből következik, hogy egyik szélsőség nincs a másik szélsőség nélkül. Ha nincs értelmetlen hisztizés és "agyfaszkodás", nincs is miben hibát találni. Utópia. Elég szopó, mert akkor maradnak a filozófusok, a könyvek, biblia... egyfelől azokat mind el kéne olvasni, el kéne hinni nincs mindenkinek joga sőt, senkinek sem kötelessége azokat fellengzősen hírdetni, ha valakinek nem tetszik a marketing, azon megsértődni... a megsértődést utcakővel ledobálni és lebuzizni. Mi marad hát egy utópiában? Mindenki elfoglalja méltó helyét? Ki dönti el kinek hol a helye? Ki hiszi ezt el neki? Ki nem találja ki, hogy ő a király, ki nem posztolja, ki nem fikázza, ki nem sértődik meg...? Nihill, de ugye az faszság, mert a fű is rohadtul unatkozna, ha valkik nem nyirogatnák le mindig és azon nem tudna anyázni és a fák nem röhögnék ki.
Talán ez a természet rendje, talán ki szelet vet vihart arat. Talán működik a nem ártás elve...
